Füst a főelosztónál

Dániel még mindig a telefon kijelzőjét bámulta, amikor a lépcsőház alsóbb szintjéről nehéz, csoszogó léptek és egy fém szerszámosláda csörrenése visszhangzott fel. Kovács Tibor, az első emeleti nyugalmazott villanyszerelő tört utat magának a sötétben, kezében egy öreg, sárgás fényű zseblámpával. A lakók ösztönösen félreálltak előle, miközben a dühös morajlás egy pillanatra elcsendesedett.
– Hagyjátok azt az ajtót, nem Karesznál van a fő baj! – morgott Tibor bá, és a lámpa éles fénysugarát a folyosó végén lévő régi fém elosztószekrényre irányította. – Az egész tömb betáplálása elszállt. Ha a főbiztosíték ment ki a fenti szakaszban, akkor pillanatokon belül a vízszivattyú is leáll.
Fekete Zoltán, a közös képviselő a negyedik emelet felől lépcsőzött lefelé, köntösben, de még így is katonás határozottsággal próbált rendet tartani.
– Tibor, ne nyúljon semmihez engedély nélkül! – kiáltotta Fekete úr, miközben saját lámpájával közvetlenül az öreg villanyszerelő arcába világított. – Értesítettem a diszpécserszolgálatot. Szabálytalan és veszélyes, ha magánakcióba kezd!
– Diszpécserszolgálat? – horkant fel Szabó Gábor, és fenyegetően lépett Fekete felé. – Órákat fogunk várni a sötétben? Nyissa ki azt a szekrényt, Tibor bá!
A feszültség szinte tapinthatóvá vált a szűk folyosón, amikor a fémlemez mögül halk, ütemes sercegés és szúrós, kénes füstszag csapott ki. Dániel tehetetlenül hátralépett a korláttól, miközben a zsebében a telefon ismét egy rövid, sürgető rezgéssel jelzett.