Képernyőfény a folyosón

Dániel nem várta meg, míg Fekete Zoltán számonkérő pillantása rávetül a füstölgő elosztóra. Kiszakította magát a pince nyirkos fojtogatásából, és szinte futva menekült fel a sötét lépcsőfokokon. A háttérben még hallatszott Bordás professzor dörgő hangja a fizika törvényeiről, de Dánielt csak egyetlen dolog hajszolta: a zsebében ritmikusan rezgő telefon.
A második emeleti pihenőben állt meg, közvetlenül a falból kiálló védőcső mellett, ahonnan a ház központi adatkábeles érpárja futott. Reszkető ujjakkal oldotta fel a képernyőt. Az ismeretlen számról újabb értesítés érkezett, ezúttal egy tűéles fotóval: a képen a saját keze látszott, amint tegnap éjjel, pontosan 02:14-kor a szomszédos hálózati csatlakozóra forrasztja a tiltott adathalász egységet. A kísérőszöveg szűkszavú volt és elkerülhetetlen: „A katasztrófavédelem holnapig adott időt. Neked húsz perced van. Küldd át a hozzáféréseket, vagy ez a kép Fekete úr postaládájában köt ki.”
Gyomra gombócba rándult, a hideg verejték azonnal átáztatta az ingét. Kényszeresen megérintette a műanyag kábelcsatorna szélét, mintha a puszta simítással eltüntethetné a tegnapi felkészületlen, kétségbeesett beavatkozás fizikai nyomait. Bűntudat és fojtogató paranoia csapott össze benne: valaki nemcsak tudta, mit tett, hanem végig lesben állt a sötétben.
– Dániel, ugye nem igaz, amit mondanak? – szűrődött ki egy halk, reménykedő hang a Kilences lakás alig résnyire nyitott ajtaja mögül. Bezeredi Melinda lépett ki a hűvös folyosóra, szorosan magára húzva a kardigánját. Szemeiben halvány bizakodás égve kereste a férfi tekintetét. – Ha mind összefogunk a házban, csak összegyűlik az a felújítási pénz, nem? Ugye nem tehetnek minket az utcára?
Dániel gépiesen zsebre dugta a vibráló telefont, de a kijelző vakító fénye még a szöveten keresztül is égette a combját. Megpróbált válaszolni, de a torka teljesen kiszáradt.