Kényszerzárás és hatósági szigor

A lépcsőházi homályt nehéz, hirtelen dörrenés törte meg: a lezárt főkapun hivatalos, szigorú kopogás visszhangzott végig. Fekete Zoltán kulcsa csörrent, s ahogy a nehéz tölgyfa ajtó feltárult, két egyenruhás építésügyi ellenőr és a katasztrófavédelem tisztje lépett a szűk kapualjba. A pince felől szivárgó tompa gázszag és a kiégett villanyóraszekrény koromnyoma azonnal elárulta a Vászoly utca 6. kritikus állapotát.
– Emberi tartózkodásra alkalmatlan, közvetlen életveszély – jelentette ki a tiszt szárazon, miközben szürke mappájába jegyzetelt. Szilágyi Marika a földszinti bolt ajtajában dermedten szorította mellkasára a kezét, míg Erika a gyermekét védelmezve húzódott a fal mellé. Köves Dezső bá, hiába próbálta galáns mosoly mögé rejteni a félelmét, kézremegve igazította meg kalapját a lépcsőfordulóban.
Fekete Zoltán arcából kiszaladt a vér, amikor az ellenőr átnyújtotta a hivatalos jegyzőkönyvet. Az ultimátum kíméletlen volt: a társasháznak órákon belül el kell rendelnie egy csillagászati összegű kényszerfelújítást, amelyhez a lakóknak azonnal be kell fizetniük a megemelt alapot, vagy a hatóság még a héten lakatlanná nyilvánítja az épületet, és azonnali kilakoltatást rendel el.
A félemelet korlátjánál dr. Balog Henrik állt. A hideg tekintetű ügyvéd nem lepődött meg; halk, kimért mozdulattal igazította meg a zakóját, s ajkán szinte észrevétlen, kesernyés mosoly bujkált. Tudta, hogy a csőd szélére sodródott lakók most tálcán kínálják fel otthonaikat a felvásárlóknak. Dániel a korlát mögül nézte a drámát, miközben zsebében a telefon újból megrezzent – a fizikai összeomlás és a saját titkának fenyegetése egyszerre hurokként szorult a nyakára.