A nyomdász fémfeszítője

A hatósági emberek hűvös léptei még alig haltak el az utcán, amikor Fekete Zoltán felordított a feszültségtől, megragadta a nehéz tölgyfa ajtót, és tiszta erőből magára rántotta. A súlyos retesz nyers csattanással ugrott helyére, a közös képviselő pedig kétszer is ráfordította a kulcsot. A szűk, homályos kapualjban rekedt lakók riadtan hőköltek vissza.
– Senki nem megy sehova! – hadarta Fekete úr szürke, verejtékező arccal, miközben a kulcscsomót a zsebébe süllyesztette. – Addig nem hagyja el senki a házat, amíg ki nem találjuk, honnan teremtjük elő ezt a csillagászati összeget!
Marika néni felköhögött a pincéből szivárgó tompa gázszagtól, Erika pedig még szorosabban magához ölelte a gyermeket. Dr. Balog Henrik a lépcső tetejéről, fagyos elégedettséggel figyelte az elszabaduló pánikot.
Ekkor Köves Dezső lépett előre a homályból. A csíkos kalapját finoman hátratolva, teljesen nyugodtan nyúlt a kabátja belsejébe. Nem kiabált, nem fenyegetőzött, csupán egy vékony, polírozott acéltüskét húzott elő a zsebéből – a nyomdászmesterség régi, nehéz szerszámát.
– Zoltán fiam, magának elment az esze – mondta Dezső bá csendes, kimért hangon, s egyetlen határozott mozdulattal a zár nyílásába csúsztatta a fémet. A szerkezet tompán reccsent, majd a retesz engedelmesen visszaugrott. – A pánik rossz tanácsadó.
A kinyíló kapurésen át friss levegő áramlott be, Dániel azonban meg sem mozdult. A telefonja kijelzője újra felizzott a tenyerében. Az ismeretlen feladó rövid üzenete világított a sötétben: „A tegnap esti átutalásod nyomot hagyott. Tíz perced van, mielőtt Henrik megtudja.” Dániel megszorította a készüléket, és megindult a második emelet felé.