Kémlelőnyílás a sötétben

A visszaszámlálás percei perzselték Dániel agyát. Képtelen volt a négy fal között maradni; a tehetetlenség fojtogatta. Halk kattanással nyitotta ki a lakása ajtaját, hogy kiderítse, ki mozdulhatott meg a folyosón abban a kritikus tíz percben. A vaksötét lépcsőházban azonban nem az ismeretlen zsaroló várta, hanem egy halk, csikorgó lépteket kísérő fénykör: az első emeleti korlátnál egy kisméretű elemlámpa éles sugara vágott át a homályon.
Vincze Erzsi néni állt ott, otthonkájának műanyag gombjai csillogtak a szűk fénycsóvában. Az idős asszony nem ijedt meg Dániel hirtelen bukanásától; évtizedek óta megszokta, hogy a ház árnyai körülötte mozognak. Kárörvendő, mégis látszólag gondoskodó mosoly bukkant fel ráncos arcán, ahogy megbillentette a lámpát.
– Nem tud aludni maga sem, Dánielke? – kérdezte fojtott, szinte suttogó hangon, amiben ott bujkált a mindentudók fölénye. – Én mindig mondom, hogy a tegnap éjszakai sutskodásnak sosem lesz jó vége. Tegnap tizenegy után Balog Henrik úr is olyan sietősen távozott a második emeletről, mint aki szellemet látott... És tudja, mit ejtett el a lépcsőfordulóban? Egy lapos, sárga műanyag kártyát. Épp a maga ajtaja közelében, az elosztó mellett.
Dániel gyomra összerándult, a vér kirohant az arcából. A kapott üzenet most nyert hátborzongató értelmet. Erzsi néni szavai mögött nem puszta vénasszonyos pletyka rejtőzött, hanem a hiányzó láncszem, amely pontosan kijelölte a zsaroló kilétét. Az idős asszony nem kérdezett többet, csak lassan visszahúzódott a saját ajtaja mögé, magára hagyva a férfit a vészesen fogyó idővel.