Kémlelőlyuk a homályban

Balog Henrik még megigazította a zakója hajtókáját, majd kimért, visszhangzó léptekkel kisétált az utcára, magára hagyva Molnár Mátét a kapualj nyomasztó csendjében. Máté keze feszülten szorította a megcímzett borítékot; a papír száraz recsegése végigfutott a szűk lépcsőházban.
– Megmondtam én a Marikánál reggel, amikor a kávédért szaladtál le, hogy a bankok nem ismernek kegyelmet – csikordult meg a félig nyitott ajtó az első emeleti pihenőnél. Vincze Erzsébet hajlott alakja kereteződött a résben, karvalyorra mögül gyanakvó, mégis éhes tekintettel mérte végig a fiatalembert.
Máté nyelt egyet, és próbálta a kabátja belső zsebébe süllyeszteni a hivatalos iratot.
– Jó napot, Erzsi néni. Csak a közös költség elszámolása volt...
– Ne mesélj nekem meséket, fiam! – lépett ki a korláthoz az öregasszony, és meglepően halk, suttogó hangra váltott. – Inkább a dokira figyelj, ne a saját árnyékodra. Tegnap késő este megint ordítozás volt a földszinti rendelőnél. Az a Kovacovic lány, az Enci ment le hozzá vörös fejjel, miután Bálint lelépett a műszakból. Szabó doktor meg úgy remegett, mint a kocsonya, mikor kijött a folyosóra. Valami barna borítékot dugdosott a zakója alá. Azt pletykálják, a hatóságok sem véletlenül szaglásznak errefelé Fekete úr bejelentése óta... Meglátod, a tegnap esti disznóságuk miatt még az egész házat beidézik!
Erzsi néni vészjósló szavai jéghideg zuhanyként érték Mátét. A házban a falaknak is füle volt, és a fojtogató adósságok árnyékában már senki sem bízott a másikban.