A kényszerfelújítás réme

Máté sietve lépett túl az öregasszony kíváncsi tekintetén, de a lépcsőház aljából hirtelen csikorduló kapuhang vágta át a feszült csendet. Nem a megszokott lakói léptek voltak: határozott, nehéz bakancsok kopogtak a kőlapokon. Fekete Zoltán, a közös képviselő sápadtan, izzadságtól fénylő homlokkal kísért fel két sárga láthatósági mellényt viselő katasztrófavédelmi ellenőrt.
– Uraim, kérem, értsék meg, a ház felújítási alapja folyamatosan gyűlik, kontroll alatt tartjuk a rendszert! – magyarázta Fekete úr szinte kapkodva a levegőt, miközben a szétnyíló mappáját szorította a mellkasához.
Az idősebb hatósági szakember megállt a földszinti elosztószekrény előtt, ahol a túlterhelt vezetékek halvány égett szagot árasztottak a szűk térben. Megkopogtatta a rozsdás fémlemezt, majd végigmérte a salétromos, málló falakat.
– Ez a lakossági bejelentés nem volt alaptalan, közös képviselő úr. Az elektromos hálózat közvetlen életveszélyt jelent, a pincéből szivárgó gázszagról nem is beszélve. Nincs mérlegelési lehetőségük: vagy harminc napon belül elindítják az azonnali kényszerfelújítást a lakók által befizetett tőkéből, vagy bevonjuk a lakhatási engedélyt és elrendeljük az épület teljes kiürítését.
Máté gombóccal a torkában kapaszkodott a korlátba. Az elszálló törlesztőrészletek mellé most egy felfoghatatlan összegű rendkívüli befizetés réme nehezedett a nyakukba. Az emeleti ajtók mögött egymás után kattantak a kémlelőlyukak fedelei; a ház lakói fojtott rettegéssel figyelték a lépcsőházban visszhangzó ítéletet.