A néma értesítés

Kelemen Dániel a második emeleti lakás csendjében állt, miközben a lépcsőházból idáig szűrődött a katasztrófavédelmisek fémesen csengő ultimátuma. De a kényszerfelújítás és az esetleges kilakoltatás réme alig ért el a tudatáig: a fejében még mindig a tegnap éjszakai titkos döntés visszhangzott. Az a nehéz, elhamarkodott mozdulat, amellyel átlépett egy olyan határt, ahonnan már nem volt visszatérés.
A dohányzóasztalon heverő telefonja hirtelen megrezzent. A kijelző hideg, kékes fénnyel világította meg a félhomályos szobát. Dániel dermedten meredt a képernyőre, amin egy ismeretlen számról érkező üzenet villogott.
„Tudom, mit tettél tegnap éjjel. A ház áramszünete sem takart el mindent.”
A férfi gyomra görcsbe rándult, a pulzusa a halántékában lüktetett. Tenyere nyirkos volt a verejtéktől, ahogy lassan a készülékért nyúlt. Megszeppenten lépett az ablakhoz, és résnyire elhúzta a sötétítőfüggönyt. Odalent, a kapualj homályában Erzsi néni épp Tormai főtörzzsel suttogott hevesen gesticulálva – az öregasszony láthatóan igyekezett megnyerni a rendőrt a saját kis játszmáihoz. Dániel tudta, hogy a lépcsőházi ultimátum eltörpül amellett a fenyegetés mellett, amit a kezében tartott kijelző hordozott.
Ujjai remegtek, ahogy a törlés gombra tenyészett, de a telefon a következő pillanatban újra megrezzent a markában.