A pecsétes hirdetmény

A második rezgésre Dániel lepillantott a kijelzőre. „Tíz perced van a kuka mögé tenni a kulcsot, különben Fekete úr kapja meg a felvételt.” A férfi torka kiszáradt. Nem várt tovább a félhomályos szobában: kinyitotta a lakásajtót, és kilépett a nyirkos folyosóra, hogy leleplezze a küldőt.
A második emeleti pihenőben azonban már nem a csend fogadta. Fekete Zoltán papírokat szorongatva rohant fel a lépcsőn, nyomában a szomszédos háztól átkísért hatósági ellenőrökkel. A közös képviselő arca hamuszürke volt; egy frissen nyomtatott, piros pecsétes hirdetményt ragasztott fel remegő kézzel a korlát melletti táblára.
– Mától harminc napunk van! – kiáltotta rekedten Fekete a fordulóban gyülekező, riadt lakóknak. – Ha nem fizetünk azonnali felújítási hozzájárulást, lezárják a gázt, és a hatóság lakatlanná nyilvánítja a házat!
Ebben a pillanatban tűnt fel a lépcső fordulójában dr. Balog Henrik. A kényszerárverező ügyvéd kimérten, élére vasalt öltönyében lépkedett felfelé, kezében egy elegáns bőr mappával.
– Ne keltsen fölösleges pánikot, Zoltán – mondta Balog olyan jéghideg nyugalommal, ami megfagyasztotta a levegőt. – Van jogi és pénzügyi áthidaló megoldás. Ha a társasház átadja a követelései kezelését az irodámnak, cégem átvállalja az azonnali szanálást.
Erzsi néni a korlátnak támaszkodva figyelt, miközben Tormai főtörzs zavartan gyűrögette a sapkáját. Dániel a zsebébe süllyesztette a telefonját. Rájött, hogy a zsaroló üzenet időzítése nem lehetett véletlen: a házat fojtogató hurok pontosan abban a másodpercben szorult meg, amikor ő maga is végleg csapdába esett.