Kávégőz és baljós pletykák

Dániel nem bírta tovább a nyomasztó némaságot a négy fal között. A telefon kijelzőjén vibráló üzenet – „Látjuk, mit töröltél” – úgy égette a retináját, mintha izzó vassal sütötték volna rá. Kapkodva húzta fel a kabátját, és elhagyta a lakást. Szüksége volt valamire, ami a valósághoz köti, egy apró kapaszkodóra a fojtogató paranoia előtt: egy friss zsemlére és egy gőzölgő feketére.
A földszinti kisbolt ajtaja feletti sárgaréz harang éles csilingeléssel jelezte érkezését. Odalent, a megszokott péksütemény- és frissen őrölt kávéillatban a ház feszültsége egyetlen pillanatra elhalványult. Szilágyi Marika a pult mögött állt, és szokásos gondossággal rendezte el a polcokon az árut.
– Jó reggelt, Dániel. Maga is olyan sápadt, mint az első emeleti Szabóék – köszöntötte az asszony, miközben kartonpohárba csapolta a kávét, s mellé egy ropogós zsemlét csomagolt. Tekintete éber volt, mégis együttérző. – Andrea néni reggel kétszer is lejött, de csak három tojást vett. Pedig Gábor mindig két zsemlével indítja a napot... Látom én a szemek karikáin, ha szorul a hurok. A bankok mostanában nem válogatnak az eszközökben, ugye?
A szavak nehezen megültek a levegőben. Dániel a pultnak támaszkodott, miközben ujjai görcsösen szorultak a forró pohárra. Marika nem várta meg a feleletet, óvatosabb, halkabb hangra váltott, ahogy közelebb hajolt.
– És ott van a harmadikon az a két fiatal is... Mátéék tegnap már hitelre kérték a tejet. Dr. Balog Henrik pedig tegnap este óta kétszer is megállt a lépcsőház előtt abban a méregdrága öltönyében. Tudja maga, mit jelent az, ha ő megpillant valakit a folyosón. Az ember háza fölül eladják a levegőt is, mielőtt észrevenné.
Dániel némán bólintott, felnyelve a kávé kesernyés gőzét. Ráébredt, hogy a kapott fenyegetés nem egyedi eset volt: a Vászoly utca 6. minden lakója felett ott lebegett a láthatatlan adósságcsapda.