Kattintás a sötétben

Fekete Zoltán dühösen morgott valamit a hiányzó közös költségről, majd a zseblámpa éles kékes csóváját a lépcsőfokokra szegezve megindult lefelé, hogy elkerülje a további nyilvános megszégyenülést. Bordás professzor csak egy leintő mozdulattal nyugtázta a közös képviselő vonulását, majd csendben visszahúzódott a lakásába, élesen rácsapva az ajtót a sötét lépcsőházra.
Dániel nem várta meg, míg a léptek teljesen elhalnak a földszint irányába. Remegő ujjaival a zárba illesztette a kulcsát, miközben tekintete végigsiklott a II. emeleti folyosó néma ajtóin. A hideg futkározott a hátán: a névtelen üzenet küldője nem a hatóság volt, hanem valaki innen, a vastag téglafalak mögül. Valaki, aki pontosan tudta, mit tett tegnap éjjel, és aki a sötétséget használta fel a lélektani nyomásfokozásra. Ahogy elfordította a kulcsot, a szomszédos ajtó kémlelőlyukának apró fémfedele éppen abban a pillanatban kattant vissza a helyére.
A lépcsőforduló mélyén Bálint élesen Erika felé fordult, megragadva a nő kabátujját. Indulata alig leplezetten feszítette a szavait.
– Eszedbe ne jusson felmenni Encivel! – sziszegte elfojtott hangon. – Ha a barna boríték tartalma kiderül, mindennek vége. Úgyhogy most szépen hazamész.
Erika kiszabadította a karját, de nem mozdult. A ház fojtogató csendjében mindketten érezték: a tegnap esti titok többé már nem csak az ő tulajdonuk.