Kamatok a szakadék szélén

A lépcsőház fojtogató zajában, a bürokratikus kiabálások és az áramkörökről szóló szónoklatok felett hűvös, kimért léptek kopogása visszhangzott. Dr. Balog Henrik jelent meg a harmadik emeleti korlátnál. Élethűen vasalt sötétkék öltönyében, bőr irattáskájával úgy vágott át a feszült tömegen, mintha a hatóság jelenléte és az áramszünet puszta kényelmetlenség lett volna.
A tizedik lakás kényszerárverező ügyvédje nem Fekete Zoltán sárga céduláira nézett, hanem Molnár Mátéra, aki sápadtan lépett ki a lakásuk ajtaján. A fiatal férfi ujjai közt egy banki tértivevényes boríték gyűrődött; az elszabadult kamatok és a felújításra felvett hitel törlesztője csapdába ejtette őket Biankával.
– Molnár úr – állt meg előtte Balog, hangja halkan, mégis metszően áthatolt a folyosói morajláson. – Remélem, tisztában van vele, hogy amennyiben a katasztrófavédelem életveszélyessé nyilvánítja a házat, a hitelező bank azonnali hatállyal felmondhatja a kölcsönszerződésüket. A biztosítékul szolgáló ingatlan értéke elenyészik.
Máté nyelt egyet, a falhoz szorítva a papírt. Bianka bentről figyelte őket a félig nyitott ajtó mögül, remegő kézzel szorítva a kilincset.
– Megoldjuk, ügyvéd úr… jövő héten rendezem az elmaradást – nyögte ki Máté, de a hangja megbicsaklott.
– Jövő héten már késő lesz – mosolygott hidegen Balog Henrik, és egy elegáns névjegykártyát csúsztatott Máté mellényzsebébe. – A megbízóm kész átvállalni a fennálló adósságot, természetesen a piaci ár töredékéért cserébe adott vételi jogért. Fontolja meg. Ha a hatóság lezárja az épületet, maguk az utcán maradnak, a tartozás pedig megmarad.
A ragadozó ajánlat súlya azonnal rászakadt a folyosóra. Máté tehetetlen dühhel nézett az ügyvéd után, aki megállás nélkül indult tovább a földszint felé, tudva, hogy a szoruló hurok előbb-utóbb elvégzi a munkát helyette.