A folyosó árnyéka

Molnár Máté tehetetlen dühe olyan sűrű volt, hogy szinte levágta a levegőt, és mint egy láthatatlan, áramütéses hullám, végigfutott a folyosón. Dr. Balog Henrik jéghideg eleganciával, szinte lebegve távozott, mintha az egész cirkusz csupán egy jól megrendezett előadás utolsó tapsrendje lett volna, és ő már csak a kulisszák mögött várta a következő felvonást. A lépcsőházban vibráló feszültség azonban nem csillapodott, sőt, újabb rezdüléseket kapott. A lakók szemében ott pislákolt a félelem és a gyanakvás, mint a parázs egy kialvó tűznél, mindenki azt fürkészte, ki lesz a következő áldozat, vagy éppen ki húzhat hasznot a kollektív pechszériából.
Dániel, aki az egész kálváriát a folyosó végéből szemlélte, megérezte a levegőben szálló pánik savanyú ízét. A tegnap esti titok, egy meggondolatlan kattintás és egy még meggondolatlanabb üzenet, most forrón égett a gyomrában. A Balog által előidézett hangulat egyenesen a paranoia melegágyát jelentette számára. Zsebébe nyúlt, ujjaival kényszeresen végigsimította a telefonja sima felületét, mintha azzal meg tudná győzni magát, hogy az éjszakai döntése csupán egy rossz álom volt. Minden árnyékban, minden suhanó tekintetben a tegnap esti elbaltázott lépés visszhangját vélte hallani.
Kerekes Livia, a patikárius nővérke, aki a harmadik emeleti kukucskálóból figyelte az eseményeket, meglepő módon egy reményteljes szikrát érzett felizzani magában. Máté kétségbeesett arca és Balog ragadozó mosolya valahogy arra emlékeztette, hogy a kétségbeesés néha új ajtókat nyit. Vajon Dr. Szabó rendelője is felértékelődik majd az életveszélyesnek nyilvánított házban, ahol a stressz szintje az egeket veri? Egy pillanatra még a szokásosnál is optimistábbnak érezte magát, ami a körülményekhez képest szinte már-már komikus volt.
Bálint, akitől a Balog távozása után végre elfordultak a tekintetek, dühösen sziszegte maga elé, miközben tekintetével Fekete Zoltán felé villantott. "Szabályok, mi? Majd meglátjuk, ki tartja be a szabályokat, ha már nem lesz ház, ahova visszajöhet!" – morogta, és az ex-légiós, aki a ház süllyedését már régóta egyfajta morbid elégedettséggel figyelte, csak egy gúnyos horkantással jelezte egyetértését. A folyosó feszült atmoszférája eléggé sűrű volt ahhoz, hogy egy kenyérvágó késsel szeleteket lehessen vágni belőle, de a lakók mindenesetre továbbra is némán, de annál élesebben figyelték egymást, és várták a következő felvonást az abszurd drámában. A háttérben valahol, talán a szuterén felől, Lugosi Jenő operaáriája próbált utat törni magának, de a hangok elhaltak a feszült csendben.