Kábelsercegés a félemeleten

Bianka még mindig a földszinti lépcsőfordulóban állt dermedten, a kartondobozokat a mellkasához szorítva, miközben Erzsi néni kimért léptei lassan elhaltak a folyosó sötétebbik végén. A fiatal nő nehezen kapott levegőt; a hirtelen rászakadt tehetetlen düh és a lelepleződéstől való félelem megbénította. Nem jutott el a saját ajtajáig: a feje felett lévő elosztódobozból hirtelen éles, sercegő hang csapott fel, amit egy tompa, pukkanó zaj követett. A lépcsőházi lámpák felvillantak, majd szúrós, égett műanyag szaga kíséretében egyszerre aludtak ki.
A hirtelen beálló sötétségben csak a félemeleti ablakon beszűrődő utcai lámpa sárgás fénye derengve világította meg a falakat. Fent az első emeleten kinyílt egy ajtó, és Kovács Tibor csoszogó léptei visszhangoztak a korlátok között. Az idős villanyszerelő zseblámpával a kezében hajolt át a vasrácson.
– Már megint a másodiki gitáros kölyök vágta le a főkapcsolót! – morogta Tibor bá, és megindult lefelé a lépcsőn. – Mondtam a közös képviselőnek, hogy a negyvenes években behúzott alumíniumvezetékek nem bírják ezt a terhelést!
– Tibor bá, menjen arról a szekrényről! – csattant fel Bianka hangja a félhomályból, amiben ott bujkált az iménti zsarolás miatti fojtott feszültség. A földszinti villanyóraszekrényből azonban újabb szikra pattant ki, és sűrű, fekete füst kezdett szivárogni a kapualj felé.