Ismeretlen kód a másodikon

A második emeleti korlát árnyékában Kelemen Dániel mozdulatlanul hallgatta a lentről felverődő hangok zűrzavarát. A fojtogató gázszag már átszivárgott a lépcsőház légrésein, de Dánielt sokkal jobban bénította a saját lakásának fojtogató csöndje. Tegnap éjjel küldte el a felmondását a multinak, végleg felszámolva az egyetlen biztos pontot a kiszámítható, szürke életében, s most az egzisztenciális csőd hideg görcse szorította össze a gyomrát. A tehetetlenség hálójában vergődött, miközben a ház lakói saját kis tragédiáikba bukva sodródtak fel-alá.
Zsebében váratlanul megrezzent a telefon. Az ismeretlen számról érkező rövid üzenet kék fénnyel villant fel a félhomályos folyosón: „A döntésed nem maradt észrevétlen. A hibákért fizetni kell.”
Dániel tenyere izzadni kezdett. Megdermedve bámulta a kijelzőt, miközben a szívverése az egekbe szökött. Honnan tudhatja bárki? Ki láthatott rá az elküldött leveleire vagy a rejtett adatsorokra, amelyeket az utolsó munkanapján mentett le? A paranoia éles nyílalásként hasított bele, ahogy a lépcsőház sötétedő sarkaiba pillantott.
Ekkor a lépcsőfordulóban feltűnt Fekete Zoltán, a közös képviselő. Szokásos szigorú, elvehetetlen tartásával próbált utat vágni magának, ám a szűk átjáróban szembetalálta magát az új lakóval, azzal a szögletes állú, kimért léptű férfiúval, aki nemrég szerelt le az idegenlégióból. Zoltán azonnal feszülten elállta az útját, új házirendi szabályokat és bürokratikus határozatokat hajtogatva, ám a volt légiós néma, fagyos pillantása egyetlen másodperc alatt szerelte le a szabálymániás tisztviselőt.
Dániel hátat fordított a folyosói jelenetnek, és hátrált egy lépést a saját ajtajának védelmébe. A telefont a markában szorítva érezte, hogy a ház felett lebegő láthatatlan hurok most az ő nyaka körül kezdett el szorulni.