Imbolygó gyertyafény a korlátnál

A lépcsőn távolodó kopogás lassan elhalt az emelet homályában. Bálint óvatosan előrelépett a vaksötétben, és lehajolt a kőburkolatra: ujjai közt hűvös, sima műanyag lapcska nyomódott a tenyerébe. A magánklinika belépőkártyája volt az, de alighogy zsebre vágta, a nadrágja mélyén csöndben remegni kezdett a telefonja. Egy újabb kijelzővillanás, amit pánikszerűen nyomott el: Enci neve tűnt fel a kijelzőn, miközben a dzsekije belső zsebében ott lapult Erika összehajtott ultrahangfotója és a kulcsokkal teli, barna papírboríték. A bűntudat és a lebukástól való félelem fizikai súlyként nehezedett a mellkasára.
Amikor felnézett, a lépcsőforduló felett sárgás, imbolygó gyertyafény derengése törte meg a sötétséget. Vincze Erzsi néni állt az első emeleti korlátnál, mint valami kísérteties őrszem. Vastag otthonkájának gombjait babrálta, a gyertya csonkját egy kis csészealjban tartva. Szeme gyanakvón, mégis valami fojtott, szinte anyai féltéssel pásztázta Bálint alakját a derengésben.
– Nem kéne a sötétben ólálkodni, Bálint – szólalt meg halkan az öregasszony, de a hangja átjárta a csöndet. – A Nóra lány megint azzal a fekete autóssal veszekedett? Meg fogja ütni a bokáját, mondtam már neki... Ahogy magának is mondom: a doki lent a rendelőben megint az adósságai miatt ordítozik valakivel. Vigyázzon, kivel áll szóba ebben a házban, fiam, mert a falak mindent meghallanak.
Bálint torka kiszáradt, keze görcsösen szorult a zsebében lévő kártyára.
– Csak az áramot néztem, Erzsi néni – hazudta szaggatottan, miközben a nyaka mögött hirtelen elöntötte a hideg veríték.
Erzsi néni még egy pillanatig méregette a fiút, mintha pontosan tudná, milyen teher nyomja a vállát, majd szótlanul visszafordult a lakása felé, s az ajtaját résnyire hagyva eltűnt a sötétben.