A sötétített üvegek mögött — új hang

A hirtelen beálló vaksötétben a földszinti folyosó néma csapdává vált. Bálint tehetetlenül szorította a hideg rézkilincset, miközben Dr. Szabó rekedt zsarolása még ott kísértett a fülében. Ekkor éles, vakító fényszórópár vágott át a kapualj homályán, végigpásztázva a nedves kőburkolatot és felderítve a sötétbe borult lépcsőfordulót.
Az utca felől egy sötétített üvegű, vészjóslóan halk luxusterepjáró gördült a nyitott kapu elé. A motor alig hallhatóan duruzsolt, de a nyitott ablakon át fojtott, éles szóváltás szűrődött ki. Varga Nóra ugrott ki a járműből, zaklatottan a füle mögé simítva a haját. Dúlt, sápadt arcán puszta rettegés ült, ahogy a hátsó ülés felé pillantott, ahonnan egy ismeretlen, elegáns kesztyűt viselő kéz nyúlt ki utána egy vaskos, fekete bőr Mappa felé.
– Nem teheted ezt velem, nem itt és nem most! – sziszegte Nóra remegő hangon, majd mielőtt a sötétben ülő férfi bármit léphetett volna, egyetlen kétségbeesett mozdulattal rácsapta az ajtót a kocsira. A luxusautó gázt adott, és csikorgó kerekekkel száguldott el az éjszakába. Nóra a kapualj hideg téglafalának támaszkodva próbált lélegzethez jutni a koromsötétben.
Ahogy a lány reszkető kézzel a táskájában kutatott a telefonja fényéért, egy apró, csillogó plasztikkártya hullott ki a kövezetre – egy exkluzív magánklinika belépője. Nóra nem vette észre a veszteséget; vakon, a falat tapogatva indult el felfelé a lépcsőn, mit sem sejtve arról, hogy Bálint a földszinti sötétben mozdulatlanul figyelte minden egyes rettegő lépését.