Huszonkilenc perc a sötétben

Dániel ujja megdermedt a megvilágított kijelző fölött. A „harminc perc” kifejezés nem hagyott kétséget afelől, hogy a zsaroló pontosan tudta, melyik kapcsolót billentette át tegnap éjjel a szuterén melletti kötődobozban. A gyomra görcsbe rándult; lassan visszalépett a korláttól, mielőtt Fekete Zoltán vagy Bordás professzor észrevette volna rajta a szaggatott légzést.
A második emeleti fordulóban majdnem nekiütközött a ház új lakójának. Az ex-légiós mozdulatlanul, karba font kézzel állt az ajtaja előtt, és szótlanul méregette a közös képviselőt, aki a lépcső aljáról próbált újabb szabályzati előírást kiabálni felé. Az idegen katonás, megkeményedett tekintete egyetlen másodpercre találkozott Dánielével, de a néma pillantásban benne volt a nyers erő és a ház belső zűrzavara iránti teljes megvetés.
Dániel besietett a lakásába, és ráfordította a kulcsot a tölgyfa ajtóra. A félhomályos szobában azonnal a számítógépe felé nyúlt. A hálózati naplófájlok sora gyorsan futott át a képernyőn, de a saját titkosított csatornáján nem látott külső behatolást. A fenyegetés nem az interneten keresztül érkezett: valaki fizikai közelségből, a falakon belülről tartotta rajta a szemét.
A telefon kijelzője újból felvillant, a számláló már huszonkilenc percnél járt. Kint, a folyosó kövén Dr. Balog Henrik kimért, jéghideg léptei visszhangoztak. Dániel pontosan tudta, ha fél órán belül nem deríti ki, ki kaparintotta meg a tegnap esti döntésének bizonyítékát, nemcsak az állását, de a teljes egzisztenciáját elveszítheti.