Hivatalos bélyegző a sárga papíron

Dr. Balog Henrik megállt a lépcsőfordulóban, precízen megigazította sötét zakójának mandzsettáját, és nem a saját lakása felé lépett, hanem lefelé, ahol Fekete Zoltán még mindig a Katasztrófavédelem friss, sárga szegélyű jegyzőkönyvét szorongatta. A hivatalos papíron álló mondatok súlyosabbnak tűntek a ház omladozó tégláinál: azonnali, csillagászati összegű felújítási alap befizetése, vagy az épület életveszélyessé nyilvánítása és a teljes lakóközösség kilakoltatása.
„Egyetlen hetük van, Zoltán. És maga pontosan tudja, hogy a lakók többsége a havi közös költséget is alig bírja kipréselni magából” – szólalt meg Balog Henrik. Hangjában nem volt szándékos gonoszság, csupán a kiszámított, törvényszerű ridegség visszhangzott. A lépcső tetején álló ex-légiós karba font kézzel hallgatott, de megfeszülő állkapcsa elárulta: egyetlen rossz mozdulat elegendő lenne ahhoz, hogy a folyosó puszta csatateremmé váljon.
Bordás professzor botjára támaszkodva lépett közelebb, öreg ujjai fehéredtek a polished fa markolaton. „Az emberi tisztességet nem lehet fizikai képletekkel vagy ügyvédi szőrszálhasogatással felülírni! Az én időmben az ilyen hiénákat kiparancsoltuk a kapun kívülre!” – csattant fel a nyugdíjas mérnök, ám a szavai mögött ott bujkált az a mély megrendültség, amit a saját otthona és a bizonytalan jövő miatti szorongás váltott ki belőle.
Odalenn Marika néni kisboltjából a friss kenyér és az olcsó kávé illata szivárgott fel, keveredve a lépcsőház száraz porával. A zárt ajtók mögött néma rémület lapult; mindenki megértette, ha a hatóság lakatot tesz a kapura, Balog cége fillérekért vásárolja fel a végrehajtás alá kerülő otthonokat. Dániel a lakása ajtajának fafelületéhez szorította a homlokát: a zsebében lapuló telefon néma rezgéssel számlált visszafelé, miközben a ház egzisztenciális csapdája végleg rázárult a közösségre.