Hurok a kijelzőn

Dániel a kapu előtt állt, a nyirkos, sötétedő utcán. A torkában lüktetett a hirtelen benyújtott felmondása óta cipelt, ólomsúlyú bizonytalanság: valóban szabad akar lenni, vagy csak gyáván menekül a felelősség elől? A bérház sötét homlokzata fenyegető monstrumként magasodott fölé a hideg szélben, mintha minden kopott ablak mögött egy-egy vádló szempár figyelné a vergődését.
A zsebében éles rezgéssel életre kelt a telefonja. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet villant fel a kijelzőn: „A döntésed nem maradt észrevétlen. A hálózatból nincs kilépés, Dániel.” A képernyő kék fénye megvilágította az arcát, miközben a pulzusa az egekbe szökött. Honnan tudják? Az adatelemzői precizitása, amellyel eddig a kaotikus világot rendszerezte, most teljesen tehetetlennek bizonyult a sötétben tapogatózó paranoiával szemben.
Mielőtt válaszolhatott volna, a kapu nehéz szárnya csikorogva újra feltárult. Dr. Szabó lépett ki a járdára, a kabátja gombjaival babrálva. Keze annyira remegett, hogy harmadszorra tudta csak meggyújtani az olcsó cigarettáját. Összenéztek Dániellel; az orvos fáradt, táskás szemében a lebukástól való tiszta rettegés izzott, a sarokba szorított ember kétségbeesése, aki pontosan tudja, hogy Fekete úr fenyegetései után már nincs hová hátrálnia.
A sarkon túl egy járó motorú luxusautó várakozott, halk morajlással szennyezve a Vászoly utca csendjét. Dániel zsebre dugta a telefont, de a kezét nem vette le róla. Érezte, hogy a digitális fenyegetés és a bérház fojtogató fizikai valósága egyetlen kikerülhetetlen csapdává zárul körülötte.