Hivatalos fegyelem a sötétben

Fekete Zoltán nehéz léptei verték fel a lépcsőház csendjét, még mielőtt a kapuüvegen átvibráló kék fények teljesen elöntötték volna a falakat. A közös képviselő a negyedik emeletről ereszkedett alá, kezében a megszokott, fémcsipeszes felírótáblával. Szigorú tekintete azonnal megakadt a földszinti fordulóban veszteglő csoportosuláson. Nem a kinti szirénákkal törődött, hanem a renddel.
– Bálint úr! Mi az a kartondoboz a menekülési útvonalon? – horkant fel Fekete, és az ujjával fenyegetően bökött a sötétedő folyosó felé. – És maga, Ricsi? Azok az öblítők ott a lépcsőn... Tudja jól, hogy a közös tulajdonú területek raktározásra való használata azonnali rendkívüli bírságot von maga után!
Ricsi görcsösen magához szorította a karton csempészárut, arca sápadtabb volt, mint a flakonok címkéje.
– Csak... csak átmeneti, Zoli úr. Már viszem is le a szuterénba – dadogta a csempész, miközben kétségbeesetten pillantott Bálintra segítségért.
Dr. Bordás András a falnak támaszkodva próbálta visszanyerni az uralmát a remegő térdei felett.
– Fekete kolléga... a kék fények... a hatóság mindjárt ránk töri az ajtót! – suttogta rekedten a professzor.
Fekete Zoltán azonban csak megigazította a szemüvegét, és hideg közönyével szinte kizárta a kinti feszültséget.
– A gázművek ellenőrei és a járőrök a lakossági bejelentés miatt jönnek. De amíg én vagyok a közös képviselő, ebben a házban nem lesz szabálytalanul tárolt lom. Bálint úr, tüntesse el azt a dobozt, különben felírom a jegyzőkönyvbe.
Fent, a második emeleten Kelemen Dániel óvatosan behúzta a bejárati ajtaját, de a zár kattanása így is túl hangosnak tűnt a feszült félhomályban. A zsebében lapuló telefon újabb rövid rezgése szinte égette a combját.