Hideg üzenet a másodikon

A második emeleti, félhomályos folyosón Kelemen Dániel az ajtófélfának támaszkodva próbálta csillapítani szaporává váló légzését. Zsebében a telefon halkat, de könyörtelenül rezrent egyet. Amikor kijelzőjére pillantott, a hideg verejték azonnal kiverte a homlokát: egy ismeretlen számról érkezett üzenet utalt vissza pontosan arra a tegnap éjféli döntésére, amelyről azt hitte, senki sem szerzett tudomást. A névtelen feladó szavai kíméletlenül jelezték, hogy a digitális nyomok nem vesztek el.
Óvatos léptek zajongtak a gangon. Dániel a kukucskálón át látta, ahogy Köves Dezső bácsi feszülten kinyitja a rácsos ajtaját, tekintete pedig szinte azonnal összetalálkozott a szomszédos ajtóból kilépő Kerekes Líviával. A patikárius nővérke arca viaszfehér volt a rettegéstől, ujjai görcsösen szorították a kulcscsomóját. Mindketten hallották a harmadik emeletről lehallatszó kimért lépteket: Fekete Zoltán és az ügyvéd szövetsége fenyegető árnyékként vetült az egész házra.
– Hallotta, Dezső bá? – suttogta Lívia szaggatottan, miközben folyamatosan a lépcsőforduló felé pillantgatott. – Zoltán ma is mindent végigellenőriz… És ha a hatóság is kiszáll a bejelentések miatt, mindent átkutatnak.
Az idős nyomdász csak bólintott, kalapját mélyebbre húzta a homlokába, és némán visszahúzódott a lakásába. Dániel a saját ajtajánál elszorult torokkal fordította rá a kulcsot. Ráébredt, hogy a házban felhalmozódott félelem nem véletlen, de az ő nyakán most szorulni kezdett a hurok: a tegnapi titok nem maradhatott többé eltemetve.