Hideg rezgés az üvegasztalon

Dániel a második emeleti lakás csendjében ült, a monitor hideg fényére meredve. A lenti lépcsőházból elhalkuló léptek és Fekete Zoltán mániákus tollsercegése még elért a szobájáig, de a férfi gondolatai messze jártak a Házirend legújabb paragrafusaitól. A tegnap éjszakai hirtelen elhatározása úgy nehezedett a mellkasára, mint egy ólomlappal borított titok. Amikor leküldte azt a titkosított adatcsomagot a névtelen szerverre, még azt hitte, végleg kiléphet a fojtogató mókuskerékből, most azonban minden egyes apró zajra rándult egyet a válla.
A telefon hirtelen megrezrent az üvegasztalon. A kijelzőn nem jelent meg név, csak egy ismeretlen karaktersorozat és egy tömör, jeges mondat: „A csomag megérkezett. Nincs visszaút.” Dániel tenyere azonnal megizzadt. Kényszeresen egymás után háromszor ellenőrizte a bejárati ajtó hevederzárját, majd a függöny mögül a sötétedő belső udvarra pillantott.
A szemközti szárnyban, a Miri Csemege bejárata előtt Ricsi épp az esti szállítmányt rendezgette, miközben Fekete úr szigorú pillantással méregette a lépcsőházat. Dániel tudta, hogy ebben a házban a falaknak is szeme van. Amikor Bálint és Enci feszült fojtottsággal elhaladtak a másodiki ajtó előtt, Dániel visszafojtotta a lélegzetét: ha bárki rájön, mit tett tegnap este, abba nemcsak ő, hanem az egész Vászoly utca 6. beleroppan.