Hideg kijelző a másodikon

A professzor szavai elhaltak a sötét lépcsőházban, de a feszültség nem csillapodott. A második emeleten, a félig nyitott ajtó mögött Kelemen Dániel tenyere csatakosra izzadt a vaksötétben. A telefonja halkan megreccsent a zsebében, majd a kijelző hideg, kék fénye élesen megvilágította az arcát. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott a képernyőn: „A tegnap esti lépésednek ára van. A kapuban állnak.”
Dániel torka elszorult. A hideg futkározott a hátán, miközben kényszeresen a zár felé nyúlt, hogy kétszer ráfordítsa a kulcsot. Tegnap éjjel hozott egy felelőtlen, titkos döntést – egy olyan lépést, amitől azt remélte, végre kitörhet ebből a fojtogató mókuskerékből, de most a félelem teljes gőzzel csapott le rá. Szemeit a kémlelőlyukra tapasztotta, de a gangon csak a lakók elmosódott siluettjei és a pislákoló zseblámpák látszottak.
Eközben az alsó szinten, a szuterén lépcsője felől furcsa, szúrós szag szivárgott fel. Kerekes Marietta, aki az egyetemi vegyészlaborokból túl jól ismerte a kénes és gázos vegyületeket, megtorpant a korlátnál. Megszagolta a levegőt, majd halkan megszólalt:
– Zoltán... a régi gázkonvektor a pincében szivárog. Ebben a zárt sötétben szellőztetni kéne, mielőtt valaki szikrát pattint.
Fekete úr azonban meg sem hallotta a lányt, mert a kapualjban váratlanul kemény léptek zaja visszhangzott. Dr. Balog Henrik és Bálint egymásra néztek a homályban; a biztonsági őr arca sápadt volt, mint a fal. Dániel pedig odafönt reszkető kézzel törölte le az izzadságot a homlokáról, és újra a kijelzőre nézett.