A küszöbre ejtett üzenet

A kapualj felől visszhangzó léptek megálltak a földszinti lépcsőtőnél, de még mielőtt bárki elmozdulhatott volna a sötétben, az első emeleti ajtó halk nyikordulással tárult ki. Erzsi néni apró, görnyedt alakja vetült a folyosó kövére a lakásából kiszűrődő gyenge gyertyafényben. Kötött kardigánját szorosan magára tekerte, szemei élesen pásztázták a homályt, pontosan tudva, ki hol áll.
– Nem kell úgy megijedni, Bálintkám – szólalt meg szokatlanul lágy, majdnem anyai hangon, ahogy tekintete rátalált a sápadt biztonsági őrre. Lejebb lépett egy fokot, mintha észre sem venné a kapualjban derengő, fenyegető sziluetteket. – Meghoztam a teádat a termoszt. Tudom, hogy mindjárt indulsz a műszakba, és ebben a hideg huzatban tüdőgyulladást kapsz. Zoltán ma is körbejárt a házban, de én vigyázok a lakásra, tudod jól.
Bálint nyelt egyet, reszkető kézzel vette át a gőzölgő fémkulacsot. A feszültség szinte vágni lehetett a levegőben: Dr. Balog Henrik a falhoz lapulva próbált láthatatlanná válni, míg Dániel odafönt, a második emeleti korlát mögött megbújva hallgatózott. Erzsi néni ekkor lassan megfordult, és felnézett a sötét emelet felé.
– Egyébként, ha már így összejöttünk a sötétben... Dániel úrnak megüzenhetné valaki, hogy a postás ma nem a ládájába tette azt a hivatalos küldeményt, hanem a küszöbén hagyta – mondta az öregasszony, miközben szája szélén elnyúlt egy baljós mosoly. – A végrehajtói bélyegző elég élesen látszott rajta. Kár lenne, ha valaki rálépne a nagy kapkodásban.
A kijelentés mázsás súlyként nehezedett a lépcsőházra. Bálint megszólalni sem tudott a döbbenettől, Dániel pedig a felső korlátnál érezte, ahogy a lába alól kicsúszik a talaj. Erzsi néni nemcsak figyelt: mindent tudott.