Hideg fénysugár a homályban

A vakító ívfény villanása után a lépcsőházat sűrű, kénes füst és koromsötét borította be. A lakók egy pillanatra elnémultak, csak Kovács Tibor rekedt szitkozódása és a biztosítéktábla sercegése törte meg a csendet. Fekete Zoltán a falat tapogatva próbált visszahúzódni a korláthoz, miközben a földszint felől nehéz, határozott léptek zaja visszhangzott.
Székely Ricsi bukkant fel a kanyarban, kezében egy nagyteljesítményű, akkumulátoros kempinglámpával, amit a kocsija csomagtartójából halászott elő. A hideg, fehér fénysugár azonnal bevilágította a kormos falakat és a megszeppent arcokat.
– Nyugi van, szomszédok, el nem veszünk! – harsogta Ricsi a tőle megszokott lazasággal, de a hangjában halvány feszültség bujkált.
Mielőtt azonban bárki megkönnyebbülhetett volna, a forduló árnyékából előlépett Vincze Erzsi néni. Összefont karral, résnyire szűkült szemmel méregette a kivilágított társaságot. Tekintete megállapodott Ricsin, majd lassú, kimért léptekkel közelebb ment.
– Maga aztán mindig felkészült, Ricsike – jegyezte meg elfojtott, vészjósló éllel. – Éppen úgy, mint tegnap késő este, amikor az a sötét üveges autó parkolt be a kapualjba. Ugye tudja, hogy a doktor úr rendelője felől kihozott dobozokat sem volt nehéz kiszúrni a sötétben? Gábor úrék meg odabent még mindig azt hiszik, senki nem látja, mibe nyúlnak a szorult helyzetükben.
A megjegyzés fagyos csendet teremtett a folyosón. Ricsi mosolya egyetlen másodperc alatt fagyott az arcára, miközben Zoltán kétségbeesetten próbálta felírni a kárlistát a jegyzettömbjébe. Erzsi néni azonban nem tágított: Bálint felé fordult, elégedetten nyugtázva a lakók arcára kiülő riadalmat.