Hatósági pecsét a lépcsőházban

Karesz ajtógombjáig már el sem jutott a dühödt lincshangulatú csapat, mert a lépcsőház alsóbb régióiból felhangzó, hivatalos recsegés azonnal megtorpantotta őket. Fekete Zoltán, a közös képviselő tört utat magának egy óriási, halogéntartalmú akkumulátoros reflektorral, közvetlenül nyomában egy rikító sárga mellényt viselő, szigorú tekintetű katasztrófavédelmi ellenőrrel. A lakossági bejelentés – amit a szomszédos épületből tettek a szuteréni gázszag és a csattanó szikraeső miatt – a lehető legrosszabb ütemezéssel ért célba.
„Ohm törvénye, az ég szerelmére! R = U/I, ezt egy harmadikos gimnazistának is tudnia kellene!” – kiabált ki a korlát mögül a sötétbe Dr. Bordás András, ám szavait nyomban elnyomta a hatóság fémes tónusú hangja. Az ellenőr végigpásztázta a szénfeketére égett villanyóra-szekrényt, majd jéghideg pillantást vetett a szorongó Fekete úrra. Az ultimátum nyers volt és ellentmondást nem tűrő: az épület elektromos és gázrendszere közvetlen életveszélyt jelent, így vagy azonnali, csillagászati összegű rendkívüli célbefizetést írnak ki a teljes felújításra, vagy az ingatlant hivatalosan lakatlanná nyilvánítják, és napokon belül kilakoltatnak mindenkit.
A másodikon fojtogató csend támadt. A homályból, mint egy élére vasalt öltönyös dögkeselyű, lépett elő Dr. Balog Henrik, akinek a szemében máris felcsillant a csődeljárás és a nyomott áras felvásárlás ígérete. Bálint és Bartha Zsófia rettegve tapadtak a kőfalhoz. A hátuk mögött elsurranó Marietta egyetlen éles pillantással rögzítette, ahogy anyja, Lívia ijedten gyömöszöl le egy újabb adag receptköteles nyugtatóstíblát az otthonkája mélyére. Dániel zsebében ekkor újból megrezzent a telefon – az ismeretlen feladó rövid üzenete így szórt fényt a kijelzőre: „A házat felszámolják. A te tegnapi titkod pedig már semmit sem ér.”