Hangposta a lépcsőházból

Dániel a bezárt ajtó mögött, a vaksötét előszobában próbált megnyugtatni egy egészen elszabadult szívritmust. A telefon kijelzője kékes féynt vetett az arcára, miközben a fenyegető üzenetet böngészte. „Tudom, mit tettél a rendszerben.” A probléma csak az volt, hogy ő maga sem emlékezett pontosan, melyik gombot nyomta meg tegnap éjjel fél háromkor a pánikhangulatban végrehajtott adattörlés során, amikor a cég belső szerverén véletlenül átrendezte a vezetőség éves bónuszlistáját.
A folyosóról még felhallatszott Tibor bá öblös hangja, amint épp a közös képviselő legutóbbi faliújság-hirdetményének stílusjegyeit kritizálta, de Dánielnek most nagyobb gondja is akadt a házirendnél. A mobilja másodszor is megrezrent. Ezúttal nem szöveg érkezett, hanem egy halk, süvítő hangfájl.
Megremegő ujjal nyomott rá a lejátszásra. A hangszóróból elfojtott kuncogás, majd egy vészjóslóan ismerős, teátrális sóhaj szűrődött ki: „A dráma csúcspontja még hátravan, kedves szomszéd!” Dániel közelebb emelte a füléhez a készüléket, és ekkor feltűnt neki valami. A felvétel háttérzajában tisztán hallatszott Lugosi Jenő operaénekes szuterénből felzengő Tosca-áriája, valamint a lépcsőházi villanyóra jellegzetes kattogása.
A zsaroló nem egy távoli hacker volt, hanem valaki, aki konkrétan a lépcsőházban állt, miközben rögzítette az üzenetet. Dániel lassan az ajtókukucskálóhoz hajolt, és visszatartott lélegzettel kémlelt ki a folyosó félhomályába.