Hangok a szuterén mélyéből

Enci lassan megindult Bálint felé, de mielőtt számonkérhette volna a kabátzsebébe gyűrt barna borítékot, a belső udvari szellőzőaknából mély, öblös dörgés csapott fel. Lugosi Jenő a szuterén vaksötétjéből bömböltette ki magából a Tosca legdrámaibb áriáját, gúnyos mementóként dobva be a hangját a feszült csöndbe. A lecsúszott ex-operaénekes rekedt baritonja fojtogató groteszkséggel borult a folyosóra, elnyomva dr. Balog Henrik hűvös, kiszámított szavait.
– Hallgasson már el odalent, Jenő! – kiáltott le az első emeleti fordulóból dr. Szabó András. A háziorvos ingujja gyűrött volt, leheletén érezni lehetett az olcsó konyak szagát, miközben a korlátba kapaszkodva próbált egyensúlyozni. – Nem elég a zárlat meg ez a jogi fenyegetőzés, maga még rátesz egy lapáttal?
A szuterén mélyéből azonban csak egy reszelős kacaj érkezett válaszul. Jenő, aki a pincében nemegyszer figyelte a ház gyanús mozgásait, torkaszakadtából visszakiabált:
– A hatóság már a kapuban áll, doktor úr! Vigyázzon, nehogy a recepttömbjei is megégjenek a sötétben!
A beszólás szilánkjai közt Bálint kihasználta a figyelmetlenséget, és hátrált egy lépést a lépcső irányába, elrántva magát Enci kérdező tekintete elől. Eközben Dániel a saját ajtajában állva dermedten meredt telefonja halvány képernyőjére, ahol egy újabb ismeretlen üzenet villant fel: „A sötétben semmi nem marad rejtve. Holnap reggelig van időd rendbe tenni a tegnapi döntésed.”