Hangok a félhomályból

Bálint reflexből kinyomta a hívást, és gyors léptekkel visszahúzódott a sötétebb lépcsőfordulóba, hogy elmeneküljön Enci lesújtó, kérdező pillantása elől. A gangon Balog Henrik hűvös hangja még mindig az azonnali készpénzes felvásárlás feltételeiről duruzsolt a kétségbeesett lakóknak, de Bálint fülében csak a saját szaporodó szívverése dübörgött. A zsebébe süllyesztett készülék szinte égette a combját.
Amint a szűk, első emeleti fordulóhoz ért, a félhomályból egy árnyék lépett elő. Várkonyi Gábor támasztotta a dohos falat. A leharcolt színész órák óta figyelte a ház összeomlását a félhomályból, szivacsként szívva magába minden elkapott félmondatot és rezdülést.
– Nem kéne felvenni, Bálintka? Erika biztos türelmetlen – suttogta Várkonyi. A hangja azonban nem a sajátja volt: kísérteties pontossággal vette fel Erzsi néni rekedtes, számonkérő tónusát. A hangutánzás annyira tökéletesre sikerült, hogy Bálint gyomra görcsbe rándult, és önkéntelenül a háta mögé pillantott, azt hívve, a szomszéd öregasszony torpan meg mögötte.
– Hagyj békén, Várkonyi, ne szórakozz velem! – sziszegte Bálint fojtott dühvel, miközben a szája széle megremegett.
Várkonyi nem válaszolt, csak egy gúnyos, teátrális félmosollyal visszalépett saját lakásának nyitott ajtaján át a sötétségbe. A folyosó túloldalán Fekete Zoltán elkeseredetten próbálta csillapítani Melinda felcsattanó hangját, miközben Bálint egyedül maradt a lépcsőfordulóban a saját felborult életének romjaival.