Hangjegyzet a homályból

A második emeleti folyosó homályából Kelemen Dániel halkan surrant be a lakásába, és óvatosan fordította el a kulcsot a zárban. Nem akart beleszólni Fekete Zoltán kiabálásába, sem Bordás professzor tehetetlen felháborodásába. A saját hűvös csendjébe menekült, de a sötétben a falak sem nyújtottak védelmet. Leült az asztalhoz, és remegő ujjakkal feloldotta a telefonja kijelzőjét.
A kékesszürke fény élesen megvilágította sápadt arcát. Tegnap éjjel, amikor a ház még gyanútlanul aludt, Dániel hozott egy kockázatos döntést: elküldte a titkosított adatcsomagot arról a felhőalapú szerverről, abban a reményben, hogy ezzel végleg lezárhatja a zsarolási ügyét. Azt hitte, a sötétség leple alatt láthatatlan maradhat, és senki sem jön rá, honnan indult az utalási kísérlet.
A kijelző ekkor hirtelen megvillant a tenyerében. Egy ismeretlen számról rövid hangüzenet érkezett. Amikor remegve a füléhez emelte a készüléket, a hangszóróból egy torzított, mégis kísértetiesen ismerős tónus szólalt meg: „Ugye nem hitted, hogy a tegnapi akcióddal mindent letöröltél, Dániel?”
A hideg végigfutott a gerincén. Kényszeresen az ablakhoz lépett, és a sötét udvarra pillantott, ahol a szomszéd szárny ablakai feketéllettek. Tudta, hogy a lépcsőházi káosz és Fekete úr csillagászati követelése eltörpül amellett, ami most leselkedik rá.