Halk szavak a zár felett

A nehéz faajtó mögött Dániel háta az ingadozó zárnak feszült. A telefon kijelzője még mindig ott izzott a tenyérben: „Látjuk, mit töröltél a szerverről.” A torka kiszáradt, a szívverése dübörgött a halántékában, miközben a folyosó felől tompa, elnyújtott kopogás törte meg a némaságot. Nem a megszokott, sürgető dörömbölés volt az, hanem az az ütemes, türelmes koppanás, amellyel Vincze Erzsi néni jelezte az elkerülhetetlent.
– Tudom, hogy ott áll az ajtó mögött, Dániel úr – szűrődött be az idős asszony recsegő, mégis vészjóslóan nyugodt hangja a résen át. – Nem kell félni tőlem. Csak szólni akartam, mert magának mindig helyén volt az esze, nem úgy, mint annak a szerencsétlen Bendinek ott fent.
Dániel nem mozdult. Lélegzetvisszafojtva hallgatta, ahogy a lépcsőházban Várkonyi Gábor ajtajának fémlemeze halkat pattan. Az első emeleti megfigyelő semmit sem akart elszalasztani a kibontakozó drámából.
– Az ügyvéd úr, a Balog Henrik járt erre az imént – folytatta Erzsi néni, és a hangja közelebb kúszott a kulcslyukhoz. – A szuterén felől jött fel a barna bőrmappájával. Azt motyogta a kapualjban a doktor úrnak, hogy a másodikon valaki hamarosan végleg sötétben marad, mert a cégétől feljelentés érkezett, és a rendőrség már nemcsak a csekkeket nézi, hanem az IP-címeket is.
A szó fennakadt Dániel torkán. Erzsi néni ártatlan szomszédi pletykának álcázta a megsemmisítő információt, de a fenyegetés éle így is pontosan célba talált. Az öregasszony nehéz léptei végül távolodni kezdtek a linóleumon, ám a csend nem tért vissza: a falak mögött Bendi bányászgépeinek monoton zúgása felerősödött, s a folyosói lámpa egyetlen ritmikus villanással jelzett a közelgő hálózati túlterhelésről.