A másodiki betonkalitka

A zárt ajtó mögött a másodiki lakás csendje súlyosabb volt, mint valaha. Dániel a bejárathoz támasztotta a hátát, miközben hallgatta a saját szaggatott, nehéz lélegzetvételét. A zsebében lapuló telefon kijelzője újra felvillant, s a névtelen üzenet baljós szavai belesüvítettek a magányába. Az elküldött felmondólevél nem hozott megkönnyebbülést, csak a teljes kiszolgáltatottság jeges szorítását. Az asztalon felhalmozott sárga csekkek és az elmaradt törlesztőrészletek a monitor kékes glóriájában vádlón meredtek rá.
Odaát, a folyosó sötétjében Erzsi néni csoszogó léptei lassan távolodtak, de a fojtogató gyanakvás nem oszlott el a lépcsőházban. A szuterén lépcsője felől Székely Ricsi óvatos neszét lehetett hallani; a csempész riadt tekintettel, szaggatott mozdulatokkal pakolta ki a csomagtartóból származó, pult alatti árut, miközben folyamatosan fülelt.
– Zoltán megint a folyosókon járkál, mintha még mindig az idegenlégióban járőrizne – mormogta Ricsi halk, feszült hangon a sötétben, amikor meglátta a közös képviselő sziluettjét a félemeleten.
Dániel lassan a szoba közepére lépett. Érezte, hogy a Vászoly utca 6. betonfalai között a digitális fenyegetés és a szomszédok éber tekintetei lassan láthatatlan hálóvá fonódnak a feje felett.