Halk szavak a kanyarban

Dániel elindult lefelé a lépcsőn, miközben a kijelzőn villogó koordináták beégtek a retinájába. Bálint nem követte rögtön; egy pillanatra még megtorpant a kettes emeleti folyosókanyarban, ahol elhaladva meglátta Enci dobozait Nóra ajtajánál. A tehetetlen düh elöntötte a pilledt arcát: a férfi egója vérzett, amiért Enci a szomszédban kereste a menedéket, miközben neki odalent Erikával és a csecsemővel kellett volna megküzdenie a fenyegető csőddel.
Az első emeleti fordulóban hirtelen halk nyikorgással kinyílt az egyik ajtó. Erzsi néni lépett ki a homályos folyosóra, kopott, virágos otthonkájában, mint egy éjszakai kísértet. Dániel megtorpant a lépcsőfokon. Az öregasszony láthatóan nem az áramszünet miatt virrasztott; apró, szürke szemeiben éles, nyugtalanító diadal világított.
– Dániel úr, maguk még ilyenkor is a sötétben suttognak? – kérdezte halk, száraz hangon, közelebb lépve a korláthoz. – Csak gondoltam, szólnak, ha a hatóság megint felbukkan. Bár a főtörzs urat mostanában jobban érdekli Etelka lakása... Tudja, a doktor úr is alig húsz perce ment le a lépcsőn. A vasútállomás felé sietett azzal a fekete táskával, amit a múlt héten kapott a csomagtartóból áruló Ricsitől. Nagyon ideges volt, szinte elfelejtett köszönni.
Dániel gyomra görcsbe rándult. A kapott üzenet helyszíne pontosan a vasútállomás volt. Erzsi néni mézesmázos mosollyal simította le a kötényét, de a látszólag ártalmatlan pletykováddal nyíltan jelzést küldött: mindent lát a házban, és semmi sem marad titokban előtte.