Gyertyafényes pletykaháló

Dániel óvatosan kimerészkedett a sötét folyosóra, remélve, hogy észrevétlenül elsurranhat a szuterén felé, de a sors – és Vincze Erzsébet rendőreit megszégyenítő belső iránytűje – másképp határozott. A koromsötétből hirtelen egy halvány gyertyafény villant fel, közvetlenül a másodiki fordulóban. Erzsi néni állt ott, viaszosvászon otthonkájában, mint valami mécsessel felszerelt, szigorú kísértet.
– Nem kéne annyira sietni, Dánielkém! – rekedtes suttogása betöltötte a teret. – A hatóság lent már a törvényt idézi Fekete úrnak, de a valódi bajok nem ott vannak. Maga tudja, ki matatott tegnap este a csatlakozódoboznál?
Dániel torka kiszáradt, keze a zsebében szorongatott halott telefonra tapadt. – Én… én csak a biztosítékot néztem meg…
– Ugyan már! – legyintett az öregasszony, és közelebb lépett, viaszcseppet potyogtatva a korlátra. – Nem magára gondolok. A Balog ügyvéd úr mászkált itt éjfélkor egy olyan fura, kék fénnyel világító kütyüvel. Azt beszélik a boltban, hogy valami nagy adatbázis-szivárgásról beszélt a telefonba, és konkrétan az ön ajtószámát emlegette. Azt mondta, a „halacska bekapta a horgot”. Ugye milyen érdekes, mit meg nem tud az ember, ha nem tud aludni a lábfájástól?
Várkonyi Gábor a lépcső aljáról teátrálisan felhorkantott, de Erzsi néni fittyet hányt a színészre. Dániel szívverése az egekbe szökött: a látszólag ártatlan lépcsőházi pletyka pontosan visszaigazolta a legrosszabb rémálmát.