A lemerült kijelző árnyékában

Dániel ujjai görcsösen szorították a lemerült mobilt a koromsötét előszobában. A tegnap éjfélkor hozott, elhamarkodott döntése – az az egyetlen titkos kattintás, amellyel visszavonhatatlanul kiszivárogtatta a céges adatbázist a saját szabadulásáért cserébe – most fojtogató teherként nehezedett a mellkasára. A kijelző sötét maradt, így fogalma sem lehetett róla, hogy az ismeretlen zsaroló megkapta-e a titkosított állományt, vagy a rendszer már riasztotta a hatóságokat.
A folyosó felől hirtelen fémes koppanás rázta meg a csendet. Várkonyi Gábor dühös, vágó hangja visszhangzott a homályban, ahogy az első emeleten a korlátnak ütközött.
– Ez nem egyszerű üzemzavar volt! Valaki szándékosan bénította meg a házat, hogy leplezze a nyomait! – csattant fel a színész, és léptei fenyegetően nehezedtek a lépcsőfokokra.
A félelemtől remegő Erzsi néni a szuterén lépcsőjén toporgó ex-légiós mögé húzódott, és a férfi kabátjába kapaszkodott.
– Istenem, hát semmi sem marad titokban ebben a házban? – suttogta az öregasszony szaggatottan, miközben lesújtó pillantást vetett a másodikon suhanó árnyakra.
Dániel lassan résnyire nyitotta a lakásajtót. A vaksötét lépcsőházban úgy érezte, mintha a szomszédok feszült suttogása nem is az áramszünetnek szólna, hanem az ő tegnapi árulásának. Amikor a sötétből egy határozott, nehéz léptekkel közeledő alak tűnt fel a korlátnál, Dániel gyomra görcsbe rándult: tudta, hogy a határidő leteltével a tegnapi titok végleg kiszabadult a szobájából.