Gyertyafény a félemeleten

A sötétség sűrű volt, mint a kátrány, csupán Kovács Tibor bá zseblámpájának kék fénysugara hasította át a lépcsőházat. Erika szorosan fogta Bálint kabátujját a félemeleti fordulóban, de mielőtt számonkérhette volna a férfit a tegnap esti titok miatt, a fejük felett halk nyikordulással kitárult az első emeleti ajtó.
Gyertyaláng sárgás fénye derengett fel. Vincze Erzsébet lépett a korláthoz, virágmintás otthonkájában úgy lebegett a homályban, mint egy szellem. Nem ijesztette meg az áramkimaradás; évtizedek óta ismerte a ház minden elöregedett vezetékét és sunyi neszét. Pontosan tudta, hol lapul Bálint és Erika.
– Felesleges a sarokban lapulni, Bálintka – szólalt meg Erzsi néni halk, karcos hangon, miközben a gyertyát közelebb emelte. – Fekete úr úgyis megtalálja a szuterén pótkulcsát, ha egyszer a fejébe vette. De ha a gyereket keresitek, vagy azt, amit tegnap este elástatok a szavak mögé... inkább a földszinti rendelő felé nézzetek.
Erika lélegzete elakadt, Bálint pedig görcsösen a korlátba kapaszkodott. Erzsi néni lejjebb lépett egy fokot, és elmosolyodott.
– A doktor úr ma este túl sokat ivott, és elfelejtette bereteszelni a hátsó ajtót – suttogta élesen. – Láttam az ablakból, mikor a barna borítékos ember besuhant hozzá. Ugye nem akarjátok, hogy a hatóság találja meg előbb?
A kijelentés súlya jéggé fagyasztotta a levegőt, miközben Fekete úr nehéz léptei már fenyegetően közeledtek a lépcsőn.