Gyanús árnyak a fordulóban

Dániel nem maradhatott tovább a négy fal között. A fojtogató csendben a telefonja képernyője szinte perzselte a tenyerét, így a bejárati ajtóhoz lépett, és határozott mozdulattal elfordította a biztonsági zárat. Szüksége volt friss levegőre, vagy legalább arra az illúzióra, hogy kézben tartja az eseményeket.
Ahogy kilépett a második emeleti folyosóra, a korlátnak támaszkodva Székely Ricsi fogadta. A szuterénből felmerészkedő, mindig mosolygós csempész épp egy nehéz, márkajelzés nélküli kartondobozt egyensúlyozott a térdén, de amint meglátta Dánielt, széles gesztussal intett.
– Nahát, a számítógépes zseni végre kimerészkedik a barlangjából! – vigyorgott Ricsi, miközben lejjebb tolta a napszemüvegét. – Túl nagy lent a hatósági felhajtás, mi? Fekete úr mindjárt gutaütést kap a katasztrófavédőktől. Bár te sem nézel ki sokkal jobban, barátom. Olyan sápadt vagy, mint aki most törölt le egy teljes adatbázist.
Dániel gyomra görcsbe rándult. Ricsi laza, tréfásnak szánt megjegyzése úgy talált be, mintha a srác pontosan tudta volna, milyen kényes állományokat továbbított éjfélkor.
– Csak sokat dolgoztam – felelte szűkszavúan Dániel, miközben a lépcsőház homályos fordulója felé pillantott.
– Persze, a munka – bicentett Ricsi kacsintva, és halkabbra fogta a hangját. – Figyelj, ha valami prémium cucc kell feszültségoldásra, megtalálsz lent. Bár az előbb láttam valakit a küszöböd körül sündörögni, mielőtt kiléptél. Azt hittem, a te embered.
Dániel torka teljesen kiszáradt. Mielőtt visszakérdezhetett volna, a lenti emeletről léptek határozott kopogása hallatszott, s a lépcsőfordulóban feltűnt dr. Balog Henrik élre vasalt öltönyének sötét körvonala.