Füst és névtelen szavak

A zár kattanása végighullámzott a sötét folyosón. Karesz ajtaja végre résnyire nyílt, s a szűk nyíláson át sűrű, égett műanyagszag csapott ki a gangra. A zenész értetlenül, kócosan pislogott a rászegeződő zseblámpák és telefonvakuk éles, fehér fényébe, kezében még mindig ott lógott a kikapcsolt gitár nyaka.
„Azt sem tudom, mi történt, ne ugráljatok már!” – morogta Karesz, de a hangja bizonytalanul elcsuklott, ahogy a dühös szomszédok gyűrűje szorosabbra zárult körülötte.
Lentről, a földszinti magánrendelő felől nehéz, elhamarkodott léptek visszhangoztak a lépcsőházban. Dr. Szabó András vágott át a tömegen, arcán az indulat és a kialvatlanság nyomaival. „Te szerencsétlen barom!” – ordította az orvos, s megrendült kézzel mutatott a füstölgő elosztószekrény felé. „A fél rendelőm leállt, a hűtőben lévő szerekről nem is beszélve! Ha ezt nem intézed el azonnal, én magam hívom a hatóságot!”
Eközben a másodikon Dániel lassú, óvatos mozdulattal oldotta fel a telefonja zárolását. A kijelző hideg fénye bevilágította rémülettől sápadt arcát. A névtelen üzenet rövid volt, de megfagyasztotta a vérét: *Tudom, mit tettél tegnap este. A sötétség sem takar el.*
A folyosó túloldalán Miri apró alakja derengt fel a korlát mögött, ahogy telefonját mozdulatlanul Kareszra és a kiabáló dokira irányította, némán rögzítve az elszabaduló poklot.