Füst a biztosítéktáblánál — új hang

Ricsi nem ért oda a földön heverő sárgás irathoz. A lépcsőház falába süllyesztett főkapcsoló-szekrényből éles, csattanó hang kíséretében sárga szikracsóka lövellt ki, majd az egész épületet egyetlen pillanat alatt elnyelte a vaksötét. A folyosói lámpák kialudtak, a szuterén felől pedig felhallatszott a villanymotorok haldokló, búgó zúgása, mielőtt teljesen elcsendesedett minden. Égett műanyagszag terjedt el a huzatos kapualjban.
– A kurva életbe! – csattant fel Ricsi a sötétben, és vakon a korlátnak ütközött.
Lentről egy súlyos faajtó nyikordult meg: Kovács Tibor lépett ki az első emeleti pihenőre, kezében egy vékony sugárral pislákoló, régi elemlámpával. Munkásnadrágja pántja a vállán fityegett, gyanakvó tekintete azonnal a füstölgő kapcsolódobozra szegeződött.
– Ne nyúljon senki semmihez! A túlzsúfolt hálózat megint megadta magát – morogta az öreg villanyszerelő, miközben lefelé indult a lépcsőn. – Ha a másodikon a lányok a Miri Csemege faliújságjáról kiberelt új lakásban még a szárítót is rákötötték a hálózatra, végleg leég az egész kóceráj!
Tormai főtörzs zsebéből előkerült a szolgálati lámpa éles, kékfehér fénye. A sugár végigpásztázta a lépcsőházat: először Ricsi dühös, megránduló arcát érte el, majd a földet keresve elidőzött ott, ahol az imént még a dokumentum hevert. Dániel, kihasználva a hirtelen támadt vakfoltot, a sötétben térdre ereszkedett, és reszkető ujjakkal a kabátja alá rejtette a papírt. A telefonja azonban újra megrezrent a zsebében, és a kijelző derengése a homályban tisztán kirajzolta sápadt vonásait. Tormai azonnal rászegezte a lámpa éles fényét.