Formatálás és pánik

Dániel a zúgó monitor előtt állt, és dermedten nézte a kurzort, amely rosszindulatú precizitással villogott a vérvörös párbeszédpanelen. Adatkutatói agya önkéntelenül is elindított egy gyors valószínűségszámítást: kilencvenkilenc egész nyolc tized százalék az esélye annak, hogy a tegnap esti elhamarkodott döntése nem ötletes karrierváltás volt, hanem egyenes út a teljes egzisztenciális csődhöz.
A hűtőventilátor sivítása hirtelen megbicsaklott, ahogy a lakásban halványan pislákolni kezdett a mennyezeti lámpa. A folyosó felől tompa üvöltés szűrődött be – Dr. Bordás András éppen a váltóáram védelmében kért számon valakit az Ohm-törvény hiányos ismerete miatt –, miközben Fekete Zoltán nehéz, bürokratikus léptei visszhangoztak a villanyórák felől. A közös képviselő ma este is rendületlenül rótta a köreit, mintha a túlfogyasztó kilowattokat puszta szigorral vissza lehetne terelni a hálózatba.
Dániel szárazat nyelt, és a külső meghajtó felé nyúlt, amely forró volt, mint egy nyári alagútban felejtett transzformátor. A kijelzőn újabb üzenet bukkant fel: „Tíz perced van, mielőtt a mentési napló eléri a vezetőséget.” A fenyegetés tónusa kísértetiesen emlékeztetett arra a hideg hűvösségre, amit az imént Balog Henrik tekintetében látott a sötét lépcsőházban.
Ujjai a billentyűzet felett lebegtek. Ha leállítja a folyamatot, a tegnapi titka örökre odavész, de ha beírja a kulcsot, a digitális kötéltánca kevesebb mint negyedóra alatt torkollik nyilvános kivégzésbe. Egyetlen gombnyomás választotta el a biztonságos munkanélküliségtől és a teljes katasztrófától.