Fojtott zörejek a kapualjban

Dániel előhúzta a zsebéből a villódzó telefont, de mielőtt feloldhatta volna a képernyőt, halk papucsajak kopogása törte meg a kapualj fojtogató csendjét. Erzsi néni lépcsőzött lefelé komótosan, kezében a megszokott, kopott műanyag szatyrával, mintha csak a földszinti bolt felé tartana.
– Maguk is hallják ezt a fémcsikorgást? – állt meg a lépcső alján az öregasszony, szeme sarkából élesen pásztázva Dániel sápadt arcát és Zoltán ideges mozdulatait. – A doktor úr tegnap este óta el sem hagyta a rendelőt. Pedig éjfél körül láttam valakit felosonni a hátsó bejárathoz... nem az a Réka nevű lány volt, aki most költözik be Nóráékhoz a másodikra, dehogy. Egy fiatal nőt láttam a sötétben, orvosi táskával.
Fekete Zoltán elfojtott egy káromkodást, s feszülten a faliújságnak dőlt. Dániel görcsösen szorította a telefont; a kijelzőn egy ismeretlen számról érkezett üzenet villant fel: „Tudom, mit tettél tegnap éjjel.”
– Erzsi néni, menjen vissza a lakásába, a hatósági ügyek most nem önre tartoznak! – sziszegte Zoltán szaggatottan, miközben tekintete a rendelő ajtaja alól szivárgó keskeny fénysávra tapadt.
A fémzár ekkor újra kattant bentről. Szabó doktor nem nyitott ajtót, de a kapkodó zörejekből sejthető volt: gyorsan próbál eltüntetni valamit. Erzsi néni gúnyos mosollyal lépett közelebb Dánielhez.
– A maguk korosztálya azt hiszi, a képernyők mögött elrejtheti a titkait – suttogta az öregasszony –, de ez a ház mindent megőriz.