A hatósági ultimátum — folytatás

Erzsi néni még megvetően horkantott egyet, de mielőtt válaszolhattak volna neki, a kapualj nehéz tölgyfa ajtója éles csikordulással kitárult. Nem a ház lakói léptek be: két sötétkék egyenruhás, a Katasztrófavédelem jelzését viselő ellenőr lépdelt be a nyirkos udvarra, szorosan a sarkukban pedig Dr. Balog Henrik haladt jéghideg, kimért eleganciával. Az ügyvéd élre vasalt öltönyében, karcsú bőrtáskájából egy pecsétes dokumentumot húzott elő, és egyenesen Fekete Zoltán felé nyújtotta.
– Közös képviselő úr, a szomszédos épület bejelentése nyomán a hatóság azonnali, szúrópróbaszerű ellenőrzést tart – mondta Balog, s szavai fémként csattantak a hideg lépcsőházban. – A pincéből terjengő gázszag és a túlterhelt villamos hálózat miatt az épület állapota közvetlen életveszélyt jelent.
Fekete Zoltán arca szürkévé vált, ahogy a vezető ellenőr átvette a szót, és egy hivatalos jegyzőkönyvet csaptak a faliújság mellé. Az ultimátum félreérthetetlen volt: a társasháznak napokon belül el kell indítania egy csillagászati összegű kényszerfelújítást a rendkívüli felújítási alapból, vagy az épületet hivatalosan lakatlanná nyilvánítják, és elrendelik a teljes kilakoltatást.
A szuterén lejárója felől Székely Ricsi bukkant fel egy doboz csempészett márkás öblítővel a karján, de a hatósági egyenruhák láttán azonnal megtorpant, és nesztelenül visszahúzódott a pincehomályba. Dániel lassan hátrálni kezdett a lépcsőfokokon, szorosan a falhoz lapulva, miközben a zsebében izzó telefon kijelzője újabb néma rezgéssel figyelmeztette a veszélyre.