Fojtott vita a folyosón

Dániel lassan megfordult a sötét lépcsőházi fordulóban, miközben a táskából kiesett plasztikkártyát a zsebébe süllyesztette. A második emeleti folyosó végén, a villanyóra-szekrény melletti beugróban fojtott, sziszegő hangok törtek meg a ház fojtogató csendjét.
Bálint a falnak támaszkodva próbált elrejteni egy vastag, megtépázott szélű barna borítékot a dzsekije belső zsebében. Enci a férfi előtt állt, kinyújtott karral, arca sápadtan világított a telefonja kék fényében.
– Hányszor mondtam, hogy hagyd békén Erzsi mamát? – kérdezte Enci halk, de dühös feszültséggel. – Mi van abban a borítékban, Bálint? Már megint a lakás iratai?
– Semmi közöd hozzá, ne kiabálj! – sziszegte Bálint, miközben kétségbeesetten próbálta behúzni a cipzárt. – Csak papírok a szolgálatból.
A szomszédos ajtó halk nyikorgással tárult ki, és Köves Dezső lépett ki a folyosóra egy régi, petróleumszagú viharlámpával. A selymes modorú öregúr egyetlen pillantással felmérte a feszültséget, majd kalapját megemelve lépett közelebb.
– Halkabban, kedveseim, a sötétben a falaknak is füle van – intette őket csendesen Dezső bá, miközben a lámpa sárgás fénye élesen megvilágította a borítékról kilógó hivatalos pecsét szélét. – Bálint fiam, a félelem rossz tanácsadó, különösen, ha eladósodott emberek figyelnek a szomszédból.
Enci szeme tágra nyílt a felismeréstől, miközben Bálint görcsösen a mellkasára szorította a kabátot, tudva, hogy a titka már nem maradhat sokáig rejtve.