Fényjelzés a sötét utcán

A rendelő fojtogató csendjéből kint, a kapualj homályában csak az épület előtt felbukkanó éles fényszórók jelentettek kiutat. Egy sötétített üvegű, külföldi rendszámos terepjáró gördült lassan a Vászoly utca 6. elé. A motor halkan durrogott a koromsötét utcán, miközben az utasoldali ajtó kipattant, és Varga Nóra lépett ki az autóból. A kabátját szorosan magára tekerte, arca hirtelen felvillant a műszerfal halvány kékjében: zaklatott volt és halálosan sápadt.
A sötét kapualjban várakozó Székely Ricsi a kávésbögretartóval a kezében intett felé a zseblámpájával, de Nóra szinte átnézett rajta. Olyan kapkodva szedte a lábait a lépcsőfokokon a második emelet felé, mintha üldöznék. Amikor a félemeleten kikerülte a folyosón gubbasztó lakókat, a táskájából kihullott egy prémium szálló feliratos szobakártya-tok, amit észre sem vett.
Kelemen Dániel, aki az ajtórésből figyelte a lépcsőházat, lehajolt a papírtokért. Mire felnézett, Nóra már a lakása zárszerkezetével bajlódott: a kulcs csikorgott a sötétben, keze annyira remegett, hogy harmadjára sem tudta beilleszteni a foglalatba.
– Minden rendben, Nóra? – kérdezte Dániel halkan, ahogy közelebb lépett a szűk folyosón.
Nóra élesen megpördült, hátát a bejárati ajtónak vetve. A sötétben is látszott, ahogy a mellkasa zihál.
– Semmi közöd hozzá! – sziszegte élesen, miközben visszaráncolta a táskája cipzárját. – Ne figyelj engem!
Azzal végre berántotta az ajtót, és a zár fémesen rákattant a vaksötétben. Dániel a kezében maradt plasztikkártyát forgatta, amelynek hátoldalára egy kézzel írt összeg és egy mai dátum volt felkarcolva.