Fojtogató ultimátum — folytatás

Bálint elengedte a hideg vaskorlátot, és sietős léptekkel indult lefelé a félemeleti pihenő irányába, kihasználva, hogy a lépcsőházi figyelem feljebb, a szuterén és dr. Balog ajtója között megoszlott. A zsebében meglódult a telefon rezgése. Nem Enci kereste a kisboltból, hanem Erika. A kijelzőn villogó név láttán a gyomrában lévő feszültség éles fájdalomba csapott át.
– Beszélnünk kell, most – hallatszott Erika fojtott, semmi jót nem ígérő hangja a vonal másik végén. – A földszinti rendelőnél vagyok. Dr. Szabó látta a leleteket, Bálint. És ha nem rendezed a helyzetet, meg ha nem döntesz végre, ő maga fog beszélni Encivel. Vagy a főnökünkkel a biztonsági cégnél.
Bálint a kapualj sötét árnyékába húzódott, homlokát a hűvös vakolatnak nyomva. A munkahelyi műszakok alatti túlórák és az irodai raktár mögötti lopott percek emléke hirtelen fojtogató hurokká szorult a nyakán. Erika nemcsak a karrierjét tönkretevő botránnyal fenyegette, hanem a kész tényekkel is: a megkerülhetetlen valósággal, a közeledő közös gyerekkel, amiről Enci még semmit sem sejtetett.
– Erika, maradj nyugodt, a lépcsőház tele van emberrel... – sziszegte Bálint a mikrofonba, de a lány ridegen félbeszakította.
– Tíz perced van, mielőtt felmegyek a lakásodhoz. Nem érdekel, ki mit hall meg.
A hívás megszakadt. Bálint halántékán hideg izzadságcsepp gördült le. Tudta, ha Erika most belép a kapun, a gondosan épített hazugságai pillanatok alatt omlanak össze az egész ház szeme láttára.