Fojtogató suttogás a küszöb előtt

Dániel háttal dőlt a zárva maradt faajtónak, miközben a sötét előszoba mélyén ujjai görcsösen szorították a telefont. A hideg veríték végigcsordult a halántékán. A kijelzőn izzó névtelen fenyegetés tőrdöfésként hatott a kimerült elméjére. Odakint, a lépcsőházi linóleumon nem távolodtak a léptek. Erzsi néni ott maradt a küszöb előtt, s szinte érezni lehetett nehéz, szuszogó jelenlétét a faburkolaton át.
– Nem kell úgy félteni azokat a titkokat, Dániel – szólalt meg az öregasszony, s a hangja a zárt ajtón keresztül is szokatlanul élesen, vádlón hatott. – Dr. Balog ügyvéd úr is azt hitte, hogy a falak nem hallanak, aztán tessék megnézni, hova jutott. Tegnap este is gyanús alakok kilincseltek nála a tizediken... Ha az ember túl sokat hallgat, a végén maga válik a céltáblává.
Dániel torka elszorult, megszólalni sem tudott. Egy emelettel lejjebb, a rések mögött Várkonyi Gábor szinte lélegzetvisszafojtva tapadt a kémlelőnyíláshoz, s elégedett mosollyal ízlelgette a folyosói dráma sötét feszültségét. A lépcsőház villanyóra-szekrénye hirtelen éles, megfeszült sercegéssel tiltakozott; Bendi hetedik emeleti bányászgépeinek nehéz zúgása fojtogató rezgést küldött a betonfalakba, mintha az egész ház hálózata a túlterheléstől fuldokolna.
– Csak vigyázzon, kinek hisz ebben a házban – hallatszott még Erzsi néni utolsó baljós intelme, mielőtt botjának lassú, ütemes koppanása elindult volna a harmadik emelet felé. Dániel egyedül maradt a monitor kékes glóriájában, a kiszolgáltatottság néma és fojtogató hálójában.