Fojtogató határidő

Dániel a rezgő kijelzőre pillantva szinte elmenekült a lépcsőfordulóból, sötét árnyéka gyorsan elnyelődött a földszint felé vezető kanyarulatban. A lépcsőház csendjét azonban szinte azonnal nehéz, dühös dobbanások verte fel: Bálint érkezett felülről, feldúltan, lüktető halántékkal szedve a fokokat.
A félemeleten azonban újabb akadályba ütközött. Vincze Erzsébet nem ment messzire; a 4-es lakás ajtaja résnyire nyitva állt, s az öregasszony most lépett ki a folyosó homályába. Egyenesen Bálint útjába állt, kezében a sárgult otthonka zsebéből félig kilógó, gyűrött barna borítékkal.
– Ne rohanj úgy, fiam, mert a végén még felbuksz a saját hazugságaidban – sziszegte Erzsi néni, és a hangja élesebb volt, mint a huzat a szellőzőben. – Ha nem hozzák meg a pénzt holnap reggelig, vagy ha elszabotálod, amit a ház érdekében kértem tőled, Enci még a déli harangszó előtt megtudja a teljes igazságot Erikáról meg a titkolt pulyádról.
Bálint ökle fehéredésig szorult. A tehetetlen düh fojtogatta, ahogy az öregasszony kárörvendő tekintetébe nézett.
– Maga nem zsarolhat engem! – sziszegte vissza fojtott, indulatos hangon, de a hangja megbicsaklott.
– Dehogynem, Bálint, nagyon is – felelte az öregasszony hűvösen, majd a szomszédos lépcsőfok felé intett. – Itt minden mindennel összefügg. Még a rendőrség sem segít neked; Zoltán főtörzs is csak azért jár ide, hogy Etelkához laffogjon be az éjjel. Holnap reggelig van időd. Vagy fizetsz, vagy Enci mindent megtud.