A küszöb árnyéka

Dániel gyorsította a lépteit, elszántan menekülve Várkonyi szellemszerű hangja és Bordás professzor áramköri motyogása elől. Ám ahogy elérte az első emeleti korlátot, a 4-es lakás nehéz tölgyfa ajtaja halkan kattanva kitárult.
Vincze Erzsébet állt a küszöbön. Barna otthonkájában, karba tett kézzel torlaszolta el a keskeny átjárót, mint egy éber kapuőr, akinek semmi sem kerülheti el a figyelmét. Szeme élesen, elszánt haraggal villant a lépcsőházi félhomályban.
– Hová ilyen sietősen, Kelemen úr? – kérdezte metsző hangon, és egyetlen lépéssel közelebb lépett. – Ahelyett, hogy fel-alá rohangálna, mint a mérgezett egér, inkább a háta mögé nézhetne. Tegnap éjjel sem tudott aludni, ugye? Láttam az árnyékát a szuterén lépcsőjénél, amikor a csempész Ricsivel suttogott.
Dániel torka kiszáradt, a szívverése egy pillanatra elakadt. Erzsi néni szája szélén gúnyos mosoly bukkant fel, miközben hangját bizalmas suttogásra fogta, de a szavaiban mérgező él rejtőzött.
– Csak gondoltam, jó, ha tudja: nem maga az egyetlen, aki későn jár errefelé. A tízesből az a hideg tekintetű Balog ügyvéd úr is ott ólálkodott a postaládáknál a barna borítékjaival. És higgye el nekem, fiatalember, ha az a kényszerárverező hiéna egyszer kiveti a hálóját a házra, itt senki sem alszik nyugodtan. Még maga sem a sötét kis titkaival.
Erzsi néni nem várt válaszra; határozott mozdulattal visszalépett, és maga mögött rácsapta az ajtót. A zár kattanása úgy visszhangzott a folyosón, mint egy ítélet. Dániel hideg verejtékkel a homlokán állt a sötétben, miközben a zsebében lévő telefon hirtelen éles rezgéssel jelzett egy újabb érkező üzenetet.