Figyelő szemek a korlátnál

Bálint kapkodva emelte maga elé a tenyerét, hogy eltakarja Enci telefonjának vakító fényét. A rendelő zárt tölgyfaajtaja mögül még egyszer felpattant a tompa csecsemősírás, de mielőtt a lány rákérdezhetett volna a hang eredetére, lassú, kimért léptek kopogása szűrődött le az első emeleti lépcsőforduló felől.
Erzsi néni lépett ki a homályból, kezében egy öreg, sárga viaszgyertyát tartva. A láng imbolygó fénye éles, mély árnyékot vetett szigorú arcára. Egyáltalán nem lepődött meg a sötétben álldogáló pároson; tekintete hűvös nyugalommal siklott végig Bálint megfeszülő vállán, egészen a bezárt ajtóig.
– A doki már megint nem fizette ki a közös költséget, ugye? – kérdezte Erzsi néni szárazon, ahogy megállt a lépcsőkar alján. – Bár ahogy hallom, nem az áram az egyetlen gond odabent. Balog ügyvéd úr alig tíz perccel ezelőtt még a kapualjban leskelődött. Azt csicsergik a másodikon, hogy a rendelőre már ki is adták a végrehajtási határozatot.
Enci lassan lejjebb engedte a telefont, tekintete a gyertyát tartó öregasszonyról Bálint izzadt arcára tévedt. A rendelő mélyén a sírás hirtelen elhalt, mintha valaki odabent kétségbeesetten próbálta volna betapasztani a gyerek száját.
– Jobban tennéd, Bálint, ha nem állnál rossz ajtó elé – tette hozzá Erzsi néni halk, mérgező hangon, s egyenesen a férfi szemébe nézett. – A házban mindennek füle van, de a sötétben a falak még közelebb is jönnek egymáshoz.